Rákosi Mátyás
Rákosi Mátyás lesz Magyarország miniszterelnöke
Rákosi Mátyás (szül. Rosenfeld Mátyás, Ada, 1892. március 9. – Gorkij, Szovjetunió, 1971. február 5.) a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártjának első- és főtitkára, az ötvenes évek elején Magyarország miniszterelnöke.
Az akkor Magyarországhoz, ma Szerbiához tartozó bácskaiAda községben született a szegény, alig vallásos zsidó terménykereskedő Rosenfeld József és Léderer Cecília hatodik gyermekeként. Tizenkét testvére született, közülük tizen élték meg a felnőttkort; Ludovika Lujza és Jenő még kisgyermekkorukban meghaltak. (Béla 1886., Jolán 1888., Matild Gizella 1890., Izabella 1895., Margit 1896., Zoltán 1898., Mária 1902., Ferenc 1904. Dezső 1906. és Hajnal 1908.).[1] Az apai nagyapja falusi kovács volt, és az 1848-as szabadságharc idején a helyi népfelkelők „kaszáit egyenesítette” és emiatt később menekülnie kellett. Apját a faluban „Kossuth-zsidó”-nak is hívták, mivel a Kossuth-párt támogatója volt. Apja 1904-ben változtatta családnevét Rosenfeldről Rákosira (helyenként tévesen olvasható, illetve elterjedt pletyka, hogy eredeti neve Roth Manó lett volna – valójában ez egy később ráragasztott gúnynév volt; a rot - németül vörös - a kommunisták által használt színre utalt). Sopronban végezte az elemi iskolát, majd 1910-ben érettségizett a szegedi főreáliskolában jeles eredménnyel. Ezután a Keleti Kereskedelmi Akadémia külkereskedelmi szakán tanult. 1912-től
Még budapesti tanulmányai kezdetén, 1910-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja lett, majd részt vett a diákmozgalomban és titkára volt az antimilitaristaGalilei-Körnek, amelynek soraiból nem egy híres magyar kommunista került ki.[2] Az I. világháborúban az orosz fronton harcolt, ahol 1915-ben hadifogságba esett, és egészen 1918-ig távol-keleti hadifogolytáborokban élt. Innen megszökött, és Pétervárra ment.
Hazatérése után belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Magyarországi Tanácsköztársaság idején helyettes kereskedelmi népbiztos, majd a szociális termelés népbiztosa volt, többször járt az északi- és a román-fronton, végül 1919július végén rövid időre a Vörös Őrség parancsnoka lett. 1919. augusztus 2-án egy embercsempész segítette át az osztrák határon.
A bukás utáni frakcióharcban Kun Bélát támogatta, de egy beszéde miatt kitiltották és kitoloncolták Ausztriából. 1920 és 1924 között a Komintern megbízásából részt vett több közép-kelet európaikommunista mozgalomban. 1924-ben illegálisan visszatért Magyarországra, ahol 1925-ben letartóztatták, és lázadás vádjával 8 és fél év börtönre ítélték.Máig tisztázatlan okokból a kommün alatti tevékenysége miatt nem folytatták le a birósági eljárást, holott a népbiztosok perében vádolva volt, de szökésben volt, s ezért elfogatóparancsot bocsátottak ki ellene.[3] A per nemzetközileg is híres lett Rákosi beszéde után az utolsó szó jogán, s elítélését Henri Barbusse francia költő-író is elemezte írásában, sok más közép-európai kommunista sorsával együtt. 1930-ban a szegedi Csillag börtönbe szállították. 1934 elején telt volna le a büntetése, de szabadulás helyett májusban - jogászi és politikai körök meglepetésére - "elővették" a kommün alatti tevékenysége miatt indított, le nem zárt eljárást, melyet 1925-ben kellett volna lefolytatni. Ebben az újabb perben a budapesti büntető törvényszék B.XIV.5736/1919/1035.sz. ítéletével kommün alatti tevékenységéért - felségsértés, lázadás, tettestársként 27 rendbeli gyilkosság, felbujtóként 17 rendeli gyilkosság, pénzhamisítás bűntettekért - életfogytiglant kapott. Az akkori jogi szabályozás folytán is összbüntetésbe foglalták a két kiszabott büntetést, 1940-ben tehát nem kegyelemmel, hanem azért szabadult mert lejárt az összbüntetésre megállapított 15 év büntetés 1925-től számítva.[4]1940. október 30-án egy államközi megállapodás értelmében Vas Zoltánnal együtt a Szovjetunióba távozhatott a cári csapatok által 1849-ben, a szabadságharc végén zsákmányolt honvédzászlókért cserébe.
A Szovjetunióban a munkásmozgalom hőseként fogadták; érkezése másnapján, 1940. november 7-énSztálin mellett állhatott a Vörös téri felvonulás díszemelvényén. Bár eleinte megdöbbentették a sztálini politika által radikálisan megváltozott viszonyok, gyorsan akklimatizálódott, és mindenben követte Sztálint és az SZKP-t. Az emigráns Magyar Kommunista Párt vezetője lett, ő irányította az emigráns-magyar Kossuth Rádiót, és a magyar foglyok közötti propagandamunkát. Ezekben az években ismerte meg leendő feleségét, a jakut származású, 1903-ban született Feodora (Fenya) Fjodorovna Kornyilovát, akivel 1942-ben kötöttek házasságot. Gyermekük nem született; felesége első házasságából származó gyermekét azonban közösen nevelték fel, ahogy 1945-től Mátyás Hajnal nevű testvérének (aki a Bergen-Belseni koncentrációs táborban vesztette életét) Vlagyimir nevű fiát is. (Rákosi számos testvére élt hosszabb-rövidebb ideig a Szovjetunióban és hozzá hasonlóan egy részük „helyi” férjet, vagy feleséget választott)
1945. január 30-án érkezett haza a Szovjetunióból, és hamar nagy befolyásra tett szert a politikai életben. Még távollétében, 1944 végén beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Az ezt követő hónapokban a kivárás taktikáját alkalmazta, mivel még Sztálin szándékai sem voltak egyértelműek Magyarországgal kapcsolatosan. Több nyelven kiválóan beszélt, ez tette lehetővé, hogy Trumannal angolul tárgyalhatott Washingtonban a békeküldöttség tagjaként, de emellett meg tudta magát értetni oroszul, németül és olaszul is. A politika volt a „hobbija”, amely élete minden percét kitöltötte. A Magyar Kommunista Párt, majd 1948-tól a szociáldemokrata párttal (SZDP) való egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára lett. 1945-től miniszterelnök-helyettes államminiszter. Az 1945 őszi, 57%-os kisgazda győzelemmel zárult parlamenti választás után a szovjet csapatok és a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség segítségével megkezdte az úgynevezett szalámitaktika érvényesítését, fokozatosan felszámolva a kisgazdákat és a többi demokratikus pártot. Az 1947-es választásokon a nagymértékű csalásoknak köszönhetően egymaga hat helyről szerzett mandátumot, amik közül korábbi Zala vármegyei kerületével igazolták képviselőségét.
1947 után egyre inkább úrrá lett rajta a megalománia, s lassanként a hatalom rabjává vált. Pozícióinak megszilárdítására minden eszközt használhatónak ítélt meg. A Svájcban éppen szabadságát töltő Nagy Ferenc miniszterelnök alig öt éves fiát elraboltatta, s csak a lemondásáért, illetve azért cserébe engedte szabadon, hogy Nagy soha többé nem tér vissza Magyarországra. Saját bajtársait is habozás nélkül börtönöztette be, kényszerítette emigrációra, vagy végeztette ki, közülük Rajk László esete a legismertebb.
A nevével fémjelzett korszakban az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek. Sokakat ért megtorlás: a koncepciós perekben kivégzettek száma száz és kétszáz fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–53 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. A Rákosi-rendszerben hozzávetőleg 300 ezer embert telepítettek ki és internáltak korábbi lakhelyéről. Főként korábbi földbirtokosok, módosabb gazdák, katonatisztek, állami alkalmazottak, gyártulajdonosok jutottak erre a sorsra. Erre még a második világháború elején meghozott törvények adtak lehetőséget. A legtöbb kitelepítettet mezőgazdasági munkára fogták (pl.: Hortobágy) és embertelen körülmények között tartották.
A Rákosi-kultusz fokozatosan kiépülve 1952-re érte el tetőpontját, ekkor kezdték a „népünk bölcs vezére”, valamint a „Sztálin legjobb magyar tanítványa” jelzőkkel illetni. 1952 elején 60. születésnapja alkalmából munkaversenyeket hirdettek országszerte. Ekkoriban alapították meg a Rákosi Mátyás Tanulmányi Verseny-t (előtte, és 1956-tól OKTV-t), a Rákosi-kupát és még számos elismerést, amit tiszteletére alapítottak. Minden magyarnak kötelező volt valamivel hozzájárulnia a nagy ünnepséghez: az óvodások rajzokat készítettek, az általános iskolások első fogalmazásukat neki írták, a felnőttek terítőkbe hímezték Rákosi nevét. A Magyar Optikai Művek dolgozói egy különleges órát küldtek az alkalomra (lásd a képen), augusztus 14-én pedig a Minisztertanács elnöke (azaz miniszterelnök) lehetett, s megalapíthatta saját kormányát, igaz Nagy Ferenc megzsarolása óta gyakorlatilag minden kormányt ő irányított, vagy legalábbis igyekezett a lehető legnagyobb kontrollt gyakorolni felettük.
Sztálin 1953. március 5-ei halála után pozíciója hirtelen meggyengült; egy pártdelegációval az 1953-as „választás” után alig egy hónappal júniusban Moszkvába rendelték, ahol a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetői szándékosan a vezetőtársai előtt súlyos személyes bírálatban részesítették a „beképzelt, (...) kollektív módon dolgozni képtelen” Rákosit. Az eset után kormányfői posztjáról Nagy Imre javára le kellett mondania, majd az MDP 1953-as kongresszusán önkritikára kényszerült, igaz ez utóbbi gesztus olyan titokban történt, hogy gyakorlatilag a hatalom legszűkebb felsővezetői körén kívül mások nem (még a párttársak sem) tudtak róla.
Ahogy a szovjet utódlási harcok közepette a vele leginkább ellenséges Lavrentyij Beriját letartóztatták, majd 1953 decemberében kivégezték, úgy kezdte újra magához ragadni a hatalmat és visszafordítani a Moszkva által elrendelt enyhülést és a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálását. Tette mindezt úgy, hogy például elérte, hogy a törvénytipró perek kivizsgálására összeállított bizottság elnöke legyen. 1956-ig váltakozó sikerű hatalmi harcot folytatott Nagy Imrével, akit rendszeresen személyesen igyekezett lejáratni Moszkvában. Ezekben az években is tanúbizonyságot tett kiváló taktikusi képességeiről, s végül 1955-re sikerült elérnie Nagy Imre leváltását. Helyére bizalmi embere, Hegedüs András került.
Az SZKP XX. kongresszusa után, 1956 július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, ekkor a Szovjetunióba távozott, s többet már nem is tért haza. A pártfőtitkári székben a legközelebbi elvbarátjának számító Gerő Ernő követte.
Az 1956-os forradalom bukásával hatalomra került Kádár János Rákosi Mátyás személyi kultuszát jelölte meg az „ellenforradalom” egyik kiváltó okának. Bár Rákosi ismételt kísérleteket tett a hazatérésre, erre nem kapott engedélyt, Hruscsov Kádár mellett döntött. 1957. május 9-én az Országgyűlés megfosztotta elnöki tanácsi tagságától és parlamenti mandátumától is. Novemberben Moszkvából a mintegy 1500 kilométerre lévő Krasznodarba telepítették ki. Innentől kezdve rendíthetetlenül ostromolta a szovjet pártvezetést leveleivel, hogy járjanak közbe visszatérésének ügyében.
1962. augusztus 15-én az MSZMP KB az általa dominált időszakban elkövetett törvénysértésekben viselt felelőssége miatt kizárta az MSZMP-ből. Pár nappal később a kirgizisztániTokmakba telepítették át. Innen 1967-ben térhetett vissza a Gorkiji területen fekvő Arzamaszba. Élete végéig abban a hitben volt, hogy őt Magyarországon szeretik és visszavárják. Az MSZMP KB sokat foglalkozott hazatelepedési kérelmeivel, amihez feltételül a közügyektől (vagyis a politikától) való eltiltást és a házi őrizetet ajánlották fel. Mivel Rákosi ezt nem fogadta el, Gorkijban maradt és ott is érte a halál. Urnáját szűk családi körben a Farkasréti temetőben helyezték el, lényegében titokban. Az urnáját tároló rekeszről 2007-ben minden díszt és azonosítót eltávolítottak, hogy véget vessenek a folyamatos rongálásoknak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
