V. István
Róbert esztergomi érsek megkereszteli IV. Béla király elsőszülött fiát, Istvánt.
V. István (?, 1239. – Csepel-sziget, 1272. augusztus 6.) magyar király
IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként 1239-ben született, de mivel ő volt az első fiú, ő lett a trón örököse. A tatárjárást szüleivel és lánytestvéreivel együtt Dalmáciában vészelte át. Apja már gyermekként Szlavónia hercegévé koronáztatta. Jövőjére rányomta bélyegét apja politikája, melyet az újabb esetleges tatárjárás elleni védekezés befolyásolt. Apja benne látta az újjáépülő ország reménységét, ezért már gyermekként feleséget keresett számára. A kunokkal kötött szövetség jegyében az országba visszatelepült kun fejedelemnek Szejhánnak Erzsébet nevű lányát jegyezték el vele. Házasságukból később öt leány és két fiúgyermek született.
Nagykorúvá válása jeleként 1257-ben megkapta a keleti országrész kormányzását, majd 1258-ben a frissen magyar uralom alá került Dél-Stájerország ura lett, innen azonban csakhamar távoznia kellett. A harcias, hatalomvágyó ifjú egyre nehezebben viselte el apja óvatos politikáját. Az ellentét odáig fajult, hogy a forrófejű herceg fegyverrel támadt apja ellen. A sorozatos győzelmeket arató István elérte, hogy 1262-ben apja, mint ifjabb királynak átengedje számára a Duna vonalától keletre eső országrészt. Az ellentétek azonban ezzel sem szűntek meg, mire apja hadjáratot indított ellene, de 1265-ben az isaszegi csatában döntő vereséget szenvedett. Ettől kezdve István saját országrészében szuverén uralkodóként működött, önálló külpolitikát folytatott, hadjáratokat vezetett. Megjegyzendő, hogy bár ezzel az ország de facto két részre szakadt Magyarország jogi egysége fennmaradt, mivel az ifjabb király hivatalosan Isten és apja kegyelméből uralkodott. V. István nagy diplomáciai sikere volt, hogy lányát Máriát Anjou Károly szicíliai királlyal jegyezte el. Ez lépés az ország jövője szempontjából döntőnek bizonyult, ugyanis ez alapozta meg az Anjou-ház későbbi trónigényét és több évtizedes sikeres uralkodását.
Istvánt apja 1270-ben bekövetkezett halála után magyar királlyá koronázták. Rövid uralkodását kezdettől fogva viszályok jellemezték, apja hívei közül számos ellenfele akadt. Nővére Anna, apjuk kincseit magához véve II. Ottokár cseh királyhoz menekült, vele ment apja korábbi híveinek nagy része is. Emiatt kiéleződött a magyar-cseh ellentét, amely rövidesen háborúhoz vezetett. 1271-ben Ottokár megtámadta Magyarországot, de kezdeti sikerek után István kiűzte az országból. Ezután a felek Pozsonyban békét kötöttek. Már úgy tűnt, hogy sikerül uralmát megszilárdítania, amikor váratlanul nagy csapás érte. Dalmáciába indult, hogy ott találkozzon szövetségesével Anjou Károllyal, amikor Gutkeled Joachim bán elrabolta kíséretéből a trónörökös László herceget és a Dráva menti Kapronca várába záratta. A király rögtön a vár ostromába kezdett, közben azonban súlyosan megbetegedett. Közeli halálát érezve a Csepel-szigetre vitette magát és itt halt meg1272. augusztus 6-án. A Margit-szigeti domonkos kolostor templomába temették, ahol húga, (az 1270. január 18-án elhunyt) Szent Margit nyugodott. Később, a kolostor maradványainak 20. századi feltárásakor az evangéliumi oldalon egy halotti koronát találtak, amely valószínűleg V. Istváné volt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
