Damjanich János honvéd vezérőrnagy
207 éve született Damjanich János honvéd vezérőrnagy.
"Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké!Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen."
Damjanich János (Jovan Damjanić, Staza (ma Horvátország), 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.) honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett a cs. kir. hadsereg e szerb származású katonája; vezetett zászlóaljat,és hadsereget is. A szabadságharc számos szép győzelme köthető a nevéhez, gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett (eltörte a lábát), és szakértelme ilyenkor kritikusan hiányzott a tisztikarból
Kötél általi halálra ítélték, és az aradi várban 1849. október 6-ánkivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” (Feleségével, Csernovics Emíliával, az aradi főbíró lányával 1847-ben házasodott össze.)
Soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert.
Szerb nemzetiségű, vagyontalan családból származott, apja katonatiszt volt a császári-királyi seregben. Ő is katonapályára állt, a temesvári katonaiskolában végzett. 1820-tól hadapród, 1848 áprilisától már főszázados a 61. gyalogezredben Temesváron, itt azonban összeveszik felettesével, Haynau altábornaggyal, aki a magyarokat ésKossuthot szidalmazta, ezért Itáliába vezénylik egy gránátosszázad parancsnokaként. Hamarosan azonban visszakérette magát Magyarországra, és június 20-ától már őrnagyi rangban vett részt a híres fehértollas szegedi 3. honvédzászlóalj felállításában és kiképzésében. Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja – a „fehértollasok” – a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége lett.
Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan haladt a katonai ranglétrán.
Honvédzászlóaljával a tűzkeresztségen a július 14-i Szenttamás körüli harcokban esett át. A város augusztus 19-i ostromakor vezető szerepet játszotta támadásban. Az október 13-ai szerb ellentámadás három fő célpontja (Óbecse,Törökbecse, Nagykikinda) közül a törökbecsei védőket segítette ki egy 400 fős segélyerővel, mire azok fejvesztve menekültek. A szerb támadás október 14-éig tartott, ezen a napon Damjanichot alezredessé és dandárparancsnokká léptették elő.
A Bánságban a magyarok helyzete az október 12-14-i szerb támadás után nagyjából kedvezően alakult. A magyar csapatok számbeli és minőségbeli fölényét csak részben ellensúlyozta Arad és Temesvár erődjének császári oldalra állása. A magyarok a várak ostromához nem rendelkeztek a megfelelő eszközökkel, ezért elkezdték felszámolni a megerődített szerb táborokat. Az első ilyen akciót Damjanich vezette, november 9-én, amikor a Versec-Fehértemplomközti utat lezáró Lagersdorf/Táborfalva melletti tábort támadta meg. Csapatait két oszlopban indította meg, amelyek szuronyrohammal bevették a tábort, míg a felmentő szerb csapatot Rózsa Sándor lovasai kergették el; még novemberben ezredessé, hadosztályparancsnokká léptették elő.
A következő összehangolt támadás december 10-én indult meg a szerbek ellen. Damjanich feladata az volt, hogy Versecről a szomszédos Bánáti Károlyfalvára vonuljon, és az ottani tábor elfoglalása után Alibunárra érve egyesül egy másik oszloppal. A haditerv szerint eztán Damjanich Iláncsán és Jarkovácon át Tomasevác ellen fordul, és a Temestúlpartján álló csapatokkal közösen indít támadást a tábor ellen. Damjanich ezúttal is kiválóan teljesítette feladatát: bevette Károlyfalvát és Alibunárt, majd csapatait Jarkovácon szállásoltatta be, mert biztos akart lenni abban, hogy a túlparti erők is megérkeznek Tomasevác elé. Éjszaka azonban a szerbek összegyűjtötték erőiket. Parancsnokuk,Stevan Šupljikac császári tábornok felismerte, hogy a magyarok célja a tomaseváci tábor két irányból történő megtámadása, ezért úgy döntött, hogy a Damjanich-féle hadoszlopot megsemmisíti. A jarkováci lakosság főleg borral látta el igen bőkezűen a honvédeket, mire Damjanich -visszatérve egy megbeszélésről, amit Kiss Ernővel folytatott a másnapi támadásról- megparancsolta, hogy a csapatok ne a házakban, hanem a szabadban, századosuk előtt táborozzanak le. Éjszakára megérkezett Šupljikac serege, amely kb. 10 000 főből és 20 lövegből állt. Damjanichnak ezzel szemben 23 gyalogszázada (alig 4 zászlóalj, kb. 4000 fő), 4 lovasszázada és legfeljebb 14-16 lövege volt. A támadás késő éjjel történt, 3 és fél 4 között. A szerb lakosság is fegyvert ragadott, és a házakból a honvédekre lőttek. A magyarok oldalán viszont három kiváló parancsnok: Damjanich, Leiningen-Westerburg Károly százados és Kiss Pálőrnagy harcolt, akik egy házban szálltak meg, majd a harc kezdetén csapataikhoz siettek. Az éjszakai öldöklő küzdelemben a magyarok maradtak felül, és reggelre a szerbek 350, a lakosság 150 főt veszítettek halottakban, a magyar veszteség 150 fő volt, ezek közül 30 halott. Kiss altábornagy elfoglalta a kiürített tomaseváci sáncokat, ezzel a támadás véget ért. Damjanichot december 20-án vezérőrnaggyá léptetik elő.
A tavaszi hadjárat után Április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, azonban mikor kikocsizott csapatai megszemlélésére, még aznap eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált, a szabadságharc hadserege ezzel elveszítette egyik legtehetségesebb tábornokát. Július 11-étől az aradi vár főfelügyelője lett, július 27-étől várparancsnok. Augusztus 17-én a cári csapatok előtt kegyelemre tette le a fegyvert.
Az utolsó harcoló magyar sereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn adta meg magát az orosz csapatoknak. Ez súlyos sértés volt a császári oldal számára. Ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete az lett volna, hogy az ellenük folytatott forradalom elbukott, így azonban az volt az üzenete a fegyverletételnek, hogy a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább harcot folytatni. A másik ok az volt, hogy Haynau így nem tudta rögtönítélő bíróság elé állíttatni a katonákat, hanem maradt idő, míg a közigazgatás helyreállt. Ez volt a két fő oka annak, hogy az osztrákok a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar tábornokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat némi habozás után átadták számukra.
Felix Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, Ferenc József jóváhagyásával hadbíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték a 13 magyar parancsnokot. A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette. Az ítéleteket Julius Jakob von Haynau táborszernagyhoz, mint Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felterjeszteni megerősítésre és aláírásra. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Dessewffy, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József ítéletét Haynau „kegyelemből” golyó általi halálra változtatta. A 13-ak ítéletét október 6-án – szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, ami ezért a magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyászünnepévé vált.
Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje részletes meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta, és így gróf Vécsey került az utolsó helyre, aki miután már nem volt kitől elbúcsúznia, Damjanich előtt letérdelve, kezet csókolt neki.
Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):
- 1. Lázár Vilmos, törzstiszt (ezredes),
- 2. Dessewffy Arisztid, tábornok,
- 3. Kiss Ernő, tábornok,
- 4. Schweidel József, tábornok,
Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):
5. Lovag Poeltenberg Ernő, tábornok,
- 6. Török Ignác, tábornok,
- 7. Lahner György, tábornok,
- 8. Knezić Károly, tábornok,
- 9. Nagysándor József, tábornok,
- 10. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, tábornok,
- 11. Aulich Lajos, tábornok,
- 12. Damjanich János, tábornok,
- 13. Gróf Vécsey Károly, tábornok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
